Az egyetlen város a Földön, ahol minden ember ugyanabban a házban él

A város közelében található egy gleccser, amit 1915-ben a költő, John Greenleaf Whittier tiszteletére neveztek el. A nagy aranyláz idején orosz és amerikai kutatók egyaránt megfordultak itt, a város fejlődésében pedig az amerikai hadseregnek is kulcsfontosságú szerepe volt.

A második világháború alatt ezt a területet választották ugyanis az egyik kulcsfontosságú katonai kikötőnek – nem mellesleg azért, mert könnyen jégmentesíthető volt. Whittier meglehetősen nagy távolságra van a legközelebbi városoktól, ezért a könnyebb infrastruktúra érdekében a katonaságnak alagutakat kellett fúrniuk a közeli hegyekbe. A katonai célokra fejlesztett város 1943-ra teljesedett ki igazán: ekkor már közvetlen vasút és autóút is vezetett hozzá, nem beszélve a továbbfejlesztett kikötőjéről. A katonaság egészen a 60-as évekig használta.

Noha az 50-es években még csak két épület volt itt: egy hatalmas katonai bunker (ez mára elhagyatott lett), és a Begich-tornyok, amik a mai napig használatban vannak. Kezdetben mindkét épület egy hatalmas katonai komplexum részeként épült – a kormány további 8 hasonló épületet tervezett építeni a városban.

1964. március 27-én egy hatalmas földrengés következtében azonban minden megváltozott: a becslések szerint 9,2-es erősségű földrengés cunamit okozott, a hullámok magassága pedig elérte a 13 métert – ezzel súlyosan elpusztítva a várost. A kár 10 millió dollár volt, emellett 13 városlakó is életét vesztette a természeti katasztrófa miatt.

A 14 emeletes épületet 1957-ben kezdték építeni, és eredetileg William Walter Hodge ezredesnek keresztelték, az alaszkai autópályán dolgozó 93. mérnöki ezred parancsnokának tiszteletére. 1972-ben végül megkapta a ma is használatos „Begich-tornyok” nevet, az alaszkai kongresszusi képviselő, Nick Begich tiszteletére, aki egy repülőgép-balesetben halt meg a környéken. A testét soha nem találták meg.

Whittier egyetlen házában 14 emelet és 3 különböző lépcsőház található, melyek mindegyikében azonos számú folyosó, lift és lépcső is található. Az épület sík tetejű és téglalap alakú.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért „tornyok”-nak hívják, vagyis miért a többesszám, mikor valójában egyetlen épületről beszélünk?! A válasz kissé szokatlan: az északi oldalon ugyanis 2 kiálló építmény található a ház tetején, amik tornyokra hasonlítanak.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, akkor láthatjuk a kifakult festéket. Amikor a katonaság Whittier-ben állomásozott, az épületeket központi fűtéssel fűtötték, de miután kivonultak, minden háznak saját magának kellett gondoskodnia a fűtésről.

A toronyházban ezt eleinte 2 kazánnal oldották meg, de 2015-re ebből már csak egy volt üzemképes, az is romos állapotban. Hosszas lobbizás után a város végül elegendő pénzt kapott, hogy felújíthassa az egyetlen lakott toronyház fűtőrendszerét.

Ez a város teljes népessége. A toronyház mellett még egy posta, egy templom, néhány üzlet, mosoda, kórház, városház, és egy apró szálloda található. Whittierben 2 játszótér is található, de az egyik csak nyáron van nyitva, a másik pedig fedett, így időjárástól függően használható. A toronyház és az iskola között egy régi katonai alagút húzódik, esős időben a gyerekek ezen keresztül mennek iskolába.

A toronyházban egyébként 200 apartman található, de ennek a fele üresen áll. A tulajdonosaik már vagy elhunytak, vagy elköltöztek a városból. Noha kietlen és nehéz itt az élet, egyetlen lakás ára mégis közel félmillió dollárba kerül.

A lakosok 4 különböző közlekedési mód közül válaszhatnak a városban: repülő, hajó, vonat vagy autó. Utóbbi kettő a Maynard-hegybe vágott alagutakon keresztül közlekedik, egy-egy sávon. Az alagút használata 13 dollárba kerül oda-vissza, de a helyiek éves bérletet használnak 500 dollárért.

Az egysávos forgalom miatt az autós forgalomnak külön ütemterve van: 15 percig az egyik, 15 percig a másik irányba halad a forgalom – éjjel pedig zárva van az alagút. A helyiek néha ellátogatnak a közelben található – 300 ezres lakosú – Anchorage városba, ám ha nem érnek vissza 22:30-ig, akkor nem tudnak hazamenni a toronyházba, mert bezárják előttük az alagutat.

Főként hajóval persze, ami a múltszázadban kiépített kikötőnek köszönhető. A helyi emberek közül sokan halászattal, vagy a turizmushoz kapcsolódó munkával foglalkoznak.

A kikötőt igazából csak a vasút választja el az épületektől – vasút alatt pedig alagutakon keresztül lehet közlekedni. Egyébként az 50-es 60-as években jóval több alagút volt, ám ezek többsége katonai bázisokhoz vezetett, amit mára lezártak vagy teljesen be is omlasztottak, hogy a kalandok szerelmesei ne próbálják meg felfedezni őket.

Szó mi szó: a várost körülölelő táj nyújtotta látvány egészen elképesztő, ha másért nem, már azért megérné ide eljutni, hogy az egyik helyi kávézóban egy pohár forró kávé mellett gyönyörködjünk a páratlan kilátásban.

Nagyjából ez minden, amit erről a különleges városról tudni kell, bónuszként még hoztunk néhány képet, melyek segítségével egy kis betekintést nyerhetünk az oly sokat emlegetett Begich-tornyok nevezetű toronyház apartmanjaiba, melyek – mint azt már korábban említettem – fél millió dollárba, vagyis körülbelül 150 millió forintba kerülnek.