20+ szerencsétlen ember, akik még csak most kapták meg a munkát, de máris elegük van mindenből

3 óra után jöttem el egy pizzériából próbanapról.. Kínáltak kávéval, meg hogy egyek, de annak örültem, hogy a levegő miatt nem kaptam el valami kolerát. 😃 Hiába mostam hajat utána kétszer, iszonyatosan büdös volt, a hányinger elkap ha csak a helyre gondolok.

Én üzletvezető voltam, reggel 7kor megérkezett a srác az első munkanapjára, rá mutattam hogy “ezt a kamion franciaágyat fogjuk most lepakolni, bírni fogod?” azt mondta “nem” megfordult és hazament.

1 óra, ha jól emlékszem, de lehet kevesebb volt. Bár munkahelynek nehezen nevezhető. Mentségemre legyen mondva, hogy 21 éves voltam és az első munkahelyemet kerestem (előtte csak diákmunkán voltam). Behívtak komolynak tűnő interjúra, irodai asszisztencia néven, amiről az első napon kiderült, hogy valami hideghívásos szarakodás ahol, idézem szó szerint az ott felszólaló urat, aki a “munkát” irányította: “mamikákat és papikákat kell felhívni”, hogy nyertek valamit és be kell őket hívni termékbemutatóra, ahol a saleses majd rájuk tukmál valami légtisztító meg víztisztító berendezést. Az interjún persze tök mást mondtak. Elég hülyén éreztem magam, hogy meg tudtak vezetni, ráadásul a cégről előzetesen nem nagyon tudtam informálódni sem, mert nem volt olyan hírhedt.

A halálf.szára kellett kimenni HÉV-vel, egy uszodákban használt vegyszereket gyártó céghez, ahol kannákat kellett mosni… Kérdeztem a srácot, aki mellé beosztottak, hogy van-e valami óvintézkedés, sorrend, hogy ne szabaduljon fel klórgáz amikor random mosogatjuk a dolgokat. Mondta, hogy nincs, de csak egyszer volt ilyen amúgy is. Nála…

Rohadt unalmas volt, egész nap a vegyszer-szagot szívtam, úgyhogy már fixen tudtam, hogy ide nem jövök többet vissza.

Az i-re pontot az tette fel, hogy felajánlották, hogy elvisznek kocsival az első nagyobb csomópontig pesten. A kocsi konkrétan tele volt egérszarral, életem leghosszabb 30 perce volt az az út 😀

A rekordom másfél óra. Egy igazi suttyó volt a főnök, interjún még minden cukormázas volt. Maga a placc lepusztult, tele kedvetlen emberekkel egy ablaktalan szobában, mindenkiből áradt az életuntság és a rosszindulat, és úgy beszélt velem a főnök mintha a seggéből rángatott volna elő. Szóval másfél órán keresztül hallgattam a szuperbruttósított munkakörömet, aztán elküldtem az édesanyjába és mentem a másik helyre melózni, amit talonba tartottam.

Próbanap. Kisboltba mentem volna eladónak, a tulaj a bolt fölött lakott a pénzért vásárolt feleségével meg az anyjával, a privát vezetékes telefonjuk le volt vezetve a boltba, az egész család egész nap ott volt lent, bezzeg a higiénia sehol. Előttem tárgyalták meg a családi ügyeiket (semmi komolyra nem kell gondolni, csak a hétvége ebéd, meg hogy “Margitka” jön át vasárnap, meg ilyenek). Nagyon kellemetlen érzés volt, olyan, mintha besétálnál full idegenek nappalijába és megállnál nézni és hallgatni a családi életüket.

A második munkanapon felmondtam. A műhelyben voltunk, az ügyfél arra kért, hogy nagyobbítsam meg azt a műkorcsolyaruhát, amit a lánya kinőtt. Behozta magával a ruhát, tényleg gyönyörű volt. Elmentünk hátra, hogy anyagot keressünk, közben beszélgettünk.

Ekkor hirtelen ránk rontott a műhelyvezető, és ordibálva azt mondta: „Mi folyik itt?” – kikapta a ruhát a kezemből és megkérdezte, mi ez. A vevő szeme tágra nyílt, én meg próbáltam elmagyarázni, hogy csak nagyobbítani akarunk egy ruhát. Ő erre azt mondja, hogy nem, ezt nem fogjuk megcsinálni, mert nagyon csúnya, és megkérdezte, honnan szereztem. Mondtam neki, hogy az ügyfél hozta magával. Ekkor az ügyfél felé fordult és közölte vele, hogy inkább újat varrunk helyette. Az ügyfél természetesen elszaladt és vissza se nézett.

Ezután négyszemközt elmondta, hogy nem szabad belemennem ilyen pitiáner munkákba, rá kell vennem az ügyfeleket, hogy teljesen új ruhákat készítsenek, minél drágább mintákkal. Időbe telt ráeszmélnem, hogy basszus, egy olyan helyen dolgozom, ahol fogják és kidobják az ügyfelet. Másnap már be se jöttem dolgozni.